Taníts meg - 20. fejezet: Aztán mindennek vége

Amit: Girl Named Toby - Holding a Heart

Éppen az egyetem büféjében ülök, és a lyukasóráimat töltöm ki azzal, hogy buta bejegyzéseket írogatok ide. Most azonban valami komoly dologról szeretnék beszélni.

Talán még ma este, de holnap mindenképpen, elbúcsúzunk a Taníts meg-től. Higgyétek el, egyikőtöknek sem annyira nehéz elengedni ezt a történetet, mint nekem. Ettől függetlenül azonban meg kell tennünk. Mert így, ezzel a huszadik fejezettel lesz egész és teljes. Végül úgy döntöttem, hogy nem szedem ketté a végét. Így lesz rendben.

Ezért szeretnék most leközölni belőle egyetlen, rövid részletet. Jó szórakozást hozzá.

És ne szomorkodjatok. Én sem teszem. Hiszen egy történet vége csak egy másik kezdete.

Ki akartam élvezni azt a néhány hónapot, amit az Istenem nekem adott Annával. Ahhoz nem voltam elég önfeláldozó, hogy azonnal ellökjem magamtól. Mint már annyiszor azóta, hogy megismertem, most sem érdekelt, hogy a végén én fogom húzni a rövidebbet, én leszek az, aki egyedül marad. A fájdalmat választottam egy rövidke boldogságért cserébe.

Mert amikor mindennek vége lesz, azt fogom tenni, ami a helyes.

Eredetileg ez a poszt valami teljesen másról szólt volna...

amit: Green Day - Brain Stew

Mikor leszállt a vonatról, sőt, még akkor is, amikor betettem az ebédemet melegedni, még akkor is az járt az eszemben, hogy vajon melyik részletét hozzam nektek ma a következő Taníts meg fejezetből. Ami lesz is... A poszt végén.

Aztán gyanútlanul felnéztem a facebookomra (btw, ha valaki kedvet érezne arra, hogy az ismerősöm akar lenni, szóljon, mert akkor linkelek neki, egyébként nem, mert senkinek nem igazolok vissza, akit nem ismerek). Szóval gyanútlanul felnéztem, és EZZEL találtam szembe magam.

WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁH!!! Imádom. Az EB óta azon pörögtem, főleg az utóbbi időben, hogy vágassa le a haját, mert jaaaj~ És most levágatta. Egy dolog, hogy most már egyáltalán nem néz ki annyi idősnek, amennyi, a másik meg az, hogy azt olvastam, ha az ember nagy változásokat eszközöl a külsején, az azért van, mert önmagában is változtatni akar, úgyhogy remélem, hogy ez egy jó jel. Mikor megláttam, egyből vigyorogni kezdtem (azóta is tart :'D) meg eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt az én hajam majdnem ugyanilyen rövid volt. Nehéz elhinni, mi? Pedig tényleg. Oldalt lilára volt festve. És igen, evangélikus iskoléba jártam xDDD

Na jó.

De akkor most a beígért részlet.

Szerettem hallgatni az eső hangját, most is megnyugtatott, ahogy odakint kopogott, mégsem igazán találtam a helyem. Annyira boldog voltam attól, hogy itt lehetek, hogy gyakorlatilag már lelkiismeret-furdalásom volt tőle...

Amivel életemben először nem akartam foglalkozni. Mert igenis a magam ura voltam. És jogom volt azzal lenni, akit szeretek.
 

Majdnem felsikoltottam, amikor átkarolta a vállamat, és kellett néhány pillanat, amíg a légzésem normalizálódott. Mes halkan nevetett a fülem mellett, és magához húzott. A bőre forró volt, és nem viselt felsőt, ezzel tökéletesen tisztában voltam, hátra sem kellett néznem.
 

Nekidőltem a mellkasának, és nagyot sóhajtva lehunytam a szemem.
 

– Nem tudsz aludni? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, és a karjára tettem a kezem.
 

Biztonság. Csak azt éreztem, hogy biztonságban vagyok.
 

– Nem akartalak felkelteni – motyogtam.
 

– Még óvatosan is olyan hangosan közlekedsz a lépcsőmön, hogy ez eleve esélytelen volt, Anna. – Éreztem, hogy mosolyog, és én sem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el. A fejem tele volt vele: Mes illata, Mes bőrének az érintése, Mes, Mes, Mes...

Kései poszt, mert még zsong a fejem

Késő esti poszt, mielőtt álomra hajtanám a fejemet, mert imádlak titeket untatni a hülyeségemmel.

És íme Eszti, amint az után pózol, hogy befejezte végre azt a nyamvadt beadandót holnapra az ókori Egyiptom történetének forrásairól.

Igen, nem csalás nem ámítás, hiába szeretem a történelmet, ez a téma pontosan olyan unalmas, amilyennek hangzik, viszont a tanár úr, aki tartja, az valami eszméletlen jó fej.

Nos, szeptember huszonnegyedikét írunk, és a bizonyíték arra, hogy elkezdődött a suli nem más, hogy ma is és holnap is ZH-t írok.

Ma japánból. Ami mondjuk annyiból volt jó, hogy rohadtuk unom az összes órát, de most már így jártam ezzel a minorral, viszont! Volt ma ugye a dolgozat. Én meg el akartam érni a korábbi vonatom (mert REAL MECCS VOLT!!!!), és elkéredzkedtem a tanárnőtől, aki persze nem húzta a száját, a legjobb diákja vagyok xDD És miután öt perc alatt végeztem az egy oldalas(!) ZH-val, le is léptem. A meccsről később.

Holnap meg latinból írok. o____O Félek.

És van másik képem is erről a gyönyörű, Kákosy professzor által megírt tankönyvről a maga potom négyszáz oldalával. Igen, egy szép napon tanárnéni leszek, és okos leszek és nagyon jó is lesz...

De ezek még nem azok a napok. Mert a mai nap az ilyen meccsnézős volt, az egész annak a jegyében telt, meg az új, kék, puha és XL-es pulcsiméban, amit direkt azért vettem, hogy alá tudjak öltözni és ne kelljen kabátot hordanom most ősszel.

Khm.

Nagyon alter.

Na, hazaértem erre a csodálatos meccsre, és ajjmár! Háborogtam össze-vissza a két gólunkért, mert oké, a királyfi talán, nagyon talán tényleg lesem volt, de kedvenc - és egyúttal egyetlen olyan francia, akit el tudok viselni - csigaevő csatárunk második gólja, az olyan tiszta volt, mint az, hogy éjjel fél tizenkettőkor itt ülök ezelőtt a nyamvadt laptop előtt.

Hiányzott Mes. Ugyanakkor én is tisztában vagyok vele, hogy csak magának köszönheti a dolgot. Ma azonban elégedett voltam. Komolyan. Úgyhogy kéép~ Mert szeretjük a srácokat.

     

Jajj, hát olyan szépek. Nos, Ronaldót nem kedvelem különösképpen, de el kell ismerni, hogy jó játékos, úgyhogy a mai jó hangulatom miatt hajlandó vagyok elnéző lenni vele.

Viszont, hogy valami érdekesről is legyen már végre szó, hoztam nektek valamit. És ezzel együtt, szivecskét küldözgetve, szépia árnyalatokkal kívánok nektek jó éjszakát. Sajnálom, szeretek mindenről képet csinálni, és bár még csak rólam láttatok - pedig különben nem szeretek magamról képeket csinálni -, ez nemsokára változni fog :) Mindenről csinálni fogok, de mindenről!

Most pedig következzen egy részlet az új Taníts meg fejezetből, aminek címe: Másként.

"[...]Hogy szeretem-e? Fogalmam sincs róla. Most még minden annyira zavaros. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy nem akarom elengedni őt. És a ragaszkodás is csak a szeretet egy fajtája. Beteges fajtája, de akkor is. Régóta tudom magamról, hogy beteg ember vagyok. A diagnózis szívszakadás. Az életet pofonokban kellene mérnünk.
 

– Fernando! – A vidám hang a repülőtér hangzavarában is megérintett, egy kicsit máris jókedvem lett. Mintha a régen vágyott napsugár visszatért volna az én szürke Londonomba.
 

– Szia, kicsim – öleltem át a derekát, ahogy a nyakam köré fonta a kezét. Anna-illata volt: nyár, citrom és menta, azt hiszem. Mert egyszerre volt forró és friss. Nehezen definiálható. Anna. És az én jelenem. Az életem egyenlő volt az ő nevével. – Jól utaztatok? – kérdeztem, és puszit nyomtam Luca arcára is, akinek valószínűleg jó kedve volt, mert mosolyogva viszonozta.[...]

[...]Ha volt valami, amiben Mesut Özil jobb volt nálam, az egyetlen dolog: képes volt megadni Annának azt, amire a lány legjobban vágyott, azt, amire én nem tudom mikor leszek képes. Szerette őt. Azt hiszem, mindennel szerette őt, amije csak volt. És bármennyire is gyűlöltem érte, volt még valami, amit éreztem: irigységet. Leküzdhetetlen irigységet.[...]"