Június 17.

Mivel a vizsgaidőszakom kissé durvábbra sikerült, mint terveztem, ezért megint bocsánatot kell kérnem, hogy sehol sem vagyok. Hmpf.

Június 17. Elvileg ez az utolsó vizsgám, akkorra lehet számítani a frissözönre, reményeim szerint, addig is kérem a türelmeteket.

Szeretlek titeket <3

Tadaima.

Magyarul azt jelenti: megjöttem. Ne üssétek fel a spanyol-magyar kéziszótárt, ez a szó japán, de jelentése nagyon igaz: hazaértem, még ha csak testben is. Egy jelentős, igen jelentős részem ott maradt a Bajarason, amikor könnyek között búcsúztam Madridtól hétfőn este nyolckor. Ugyanakkor ennek a bejegyzésnek nem a szomorú dolgokról kell szólnia, hiszen vitathatatlanul életem legjobb négy napja áll mögöttem. Talán néhányan már vártátok ezt a bejegyzést, néhányan pedig nem, én azért mégis megírom.

Délután négykor indult a gépem a Liszt Ferenc repülőtér (ismertebb, és normálisabb nevén Ferihegy) pénteken. Még soha nem repültem ezelőtt, így azt hiszem érthető okokból meglehető izgalommal vártam a felszállást, az aggodalmaim azonban teljesen alaptalannak bizonyultak: a 2 óra 50 percig tartó út meglehetősen zökkenőmentesnek bizonyult, eltekintve attól a félórás fejfájástól, amit a felszállás után tapasztaltam (és ami egyébként hazafelé már nem is volt meg).

Hét óra után léptem spanyol földre és keveredtem ki a Bajarasról a metró nyolcas vonalára (egy életre megtanultam, hogyan mondjuk spanyolul, hogy következő megálló: Próxima Estación). Egészen a végállomásig utaztam, aztán a 10-es metróval a Nuevos Ministeriostól egészen a Tribunalig, ahol átszállás az 1-esre, és már csak egy megálló, hogy az ember kiérjen végre az alagutak labirintusából, és elgyönyörködjünk a Gran Vía nyüzsgő forgatagában. Egyébként, az első dolog, amit megláttam, Xabi Alonso volt, ugyanis éppen valamit reklámozott, így aztán minden, de minden metrómegállóban ki volt plakátolva :)

Eltévedés nélkül keveredtem el a szállodámig - a recepción már várt a másnapi meccsre szóló jegyem -, ahol az egyik portás nagyon jól beszélt angolul, de igazából a spanyolok nem ismerik a nyelvi korlát szót, így is, úgy is megértetik magukat az idegenekkel, eszméletlenül pozitív népek, így lehetetlen volt nem vidáman végigélni ezt a négy napot, noha az órák olyan gyorsan szaladtak, mintha nem is hatvan percből állnának. 

Kicsit körülnéztem a környéken, és az utcán elfogyasztott vacsi után egy terazzára kiülve, egy pohár vörösbor és némi rágcsálnivaló társaságában emésztettem meg azt, hogy nem csak álmodom, tényleg itt vagyok, tényleg valóra vált egy álom. Amikor végre ágyba kerültem egy jó, hosszú fürdés után, úgy nyomott el a buzgóság, hogy szinte észre sem vettem. Az elmúlt egy évben soha nem voltam annyira kipihent, mint az elmúlt napokban, amikor csak a test és nem az elme fáradságát kellett kipihennem.

Szombat reggel meglepően korán kivetett az ágy, de ez vasárnap és hétfőn is igaz volt. A Garn Víán sétálgatva kerestem a megfelelő helyet a reggelihez, amit végül a Pans étteremlánc személyében meg is találtam. Minden reggel ott ettem, eszméletlenül finom volt a tejeskávé!

A kényelmesen elfogyasztott reggeli után irány a Prado! Kicsit keveregtem az Atochán, szerencsésebb lett volna talán sétálnom, de az ember szeret minden alkalmat megragadni, hogy Madridban tudjon metrózni, ugyanis Pesten nem tapasztalt rendezettség és logika uralkodik a 12 vonal között.

Madrid egyik arcát, azt hiszem, méltán nevezhetjük a szökőkutak városának. Nem hazudok, amikor azt mondom, hogy minden sarkon, de jobb esetben magán az utcán is legalább 2-3, szökőkút van, a legtöbb, hála a májusi jó időnek, pedig már működik is. És gyönyörűek.

A Museo hatalmas, egyébiránt. És imádtam, bár a lábam majd leszakadt a végére, Goyáért, aki nagy kedvenc a spanyol művészettörténetben, megérte. Ebéd után - valami halkrémes sütit ettem, utána pedig epret - pedig jöhetett a sorban állás a Reina Sofía előtt, hogy bejussak a Dalí tárlatra. Nagy bánatomra Picassóra és az állandó kiállításra idő szűkében nem jutottam el, ahogy Thyssen-Bornemissza múzeumba sem, de majd legközelebb. Egyébként pedig Dalí egy zseni, eszméletlen élmény volt a munkáit élőben látni!

Az idő persze továbbra is rohant, így nekem is sietnem kellett vissza a szállodába, ahol gyors zuhanyzás után belebújtam a mezembe (a portás megdicsérte, büszkén feszítettem Özil nevével a hátamon :D) aztán nem kis izgalommal a gyomromban nekivágtam az útnak a Bernabéuig.

Bernabéu hatalmas, az érzés pedig leírhatatlan, hogy ott állsz az ismeretlen között, és elragad a hangulat. Soha nem fogom elfelejteni, hogy álltam a metrón, Valladolid és Real drukkerek között, a lábam mellett egy ötéves-forma kisfiú ült, és az egész úton a mezén lévő Madrid címerre szorította a két kicsit kezét, amikor meg észrevette, hogy figyelem, csak elmosolyodott, és meg is csókolta, nekem meg meghatottságomban a könnyeimet kellett nyelnem. Na, ez a futball ott kint. A családok együtt mennek, az egész kicsi gyerekeket is kimerik vinni, és nincs balhé, csak a futball szeretete.

Ez az a hely, ahol Casillast tényleg San Ikernek hívja az utca embere. Ahol ha azt mondod az újságosnak, hogy una Marca, por favor, mosolyogva nyújtja át a napilapot. Ez maga a foci.

A meccs maga is elképesztő volt! 7 gól, egy gól Kakának és egy gólpassz Mesutnak, és ott ültem, nem messze tőlük, és együtt ordítottam több tízezer emberrel, hogy Vamos Kaká! és Vamos Real! Persze kaptam egy kisebb szívrohamot, mikor a Valladolid szerezte meg a vezetést, de talán pont ettől lett ennyire parádés mérkőzés.

A meccs után bekeveredtem a tömegbe, és egyszerre már csak azt láttam, hogy a parkoló kijáratánál állok a többi szurkolóval, és arra várok, hogy megjelenjenek a srácok. Majdnem mindenkit láttam, éppen csak Mesutot nem, bár az is lehet, hogy Samival utazott, akihez viszont volt szerencsém. Ahogy volt szerencsém Ikerhez - róla videóm is van -, Lukához, Ronaldóhoz, Nachóhoz, Moratához, Coentraohoz, Carvalhohoz, Arbeloához, Di Maríához, és végül Pepéhez is, aki megállt a kijáróban, és az autóból integetett és mosolygott mindenkire. Igen, rám is. :)

A Valladolid játékosok egyébként nem voltak szívbajosak, ott járkáltak a szurkolók között, meg is tapsolták őket, fényképezkedtek velük, meg a többi. Eszméletlen jófejek voltak :)

Ott ismerkedtem meg egyébként egy holland testvérpárral, és egy kínai lánykával. Ők találkoztak személyesen is a játékosokkal hétfőn, én azonban nem tartottam velük. Nem akartam én is csak egy lenni a rengeteg turista között, mikor már a tökük tele lehet velük, hogy nincs egyetlen nyugodt percük sem. Annak az ideje, mikor én is odaállok melléjük, még nem jött el. Talán legközelebb.

Bőven éjfél után sikerült végre ágyba kerülnöm, és még akkor is elég rendesen dolgozott bennem az adrenalin, ettől függetlenül persze másnap reggel is meglehetősen korán felébredtem, szokás szerint óriási mosollyal az arcomon. Vasárnap=Bernabéu tour. Nagyon élveztem. Fogok majd nyitni egy nyilvános fotóalbumot, ahol az összes képemet megnézhetitek, addig is azonban csak annyit szeretnék mondani, hogy hiába hangoztatják a játékosok, szurkolók, hogy ez a klub mindannyiunknál nagyobb... igazán nem lehet megérteni, hogy ez mit is jelent (én sem értettem), amíg ott nem állsz, a trófeák között, ott nem állsz, és körül nem ölel a történelem, ott nem állsz, azt érezve, hogy mennyire kicsi vagy ennek az egész stadiumnak és csapatnak a nagyságához képest.

És akkor egyszerre csak megérted, hogy igaz ugyan, hogy kicsit vagy, de ugyanakkor a részese is. Ide tartozol. Hazaértél.

És mókás, hogy tényleg így éreztem. Nem azt, hogy most akkor megszűnök magyar lenni, vagy Magyarországra tekintetni otthonomként. Nem. Azt jelenti, hogy mikor beszívod a levegőt először ott, mikor először éri a lábad az utca kövét, akkor nem azt érzed, hogy idegen helyen, hanem azt, hogy ott is otthon vagy. És nem akarsz eljönni.

A Bernabéu tour után a Templo de Debod következett, ami a Plaza Mayortól nem messze áll, a spanyol régészek kapták Egyiptomban, az Asszuáni-gát építésekor végzett munkájuk elismeréseként. Igen, konkrétan áttelepítettek egy egész, Kr. e. 2. században épült templomot Madridba. Gondolhatjátok, hogy repesett a szívem. Sétálgattam még a Plaza Mayoron, a palota parkokban, este pedig egy doboz hamisítatlan San Miguel mellett gondolkodtam azon, hogy ez az utolsó éjszakám itt, ahol az álmok valóra válnak.

Hétfő. Reggel találkoztam a srácokkal, mászkáltunk kicsit, aztán ők elmentek Valdebebasba, én pedig maradtam, és ha egy kicsit bánom is, tudom, hogy jól döntöttem. Helyette inkább elmentem Ventasba, megnézni a torreádor arénát, utána pedig órákig sétálgattam

a Retiróban, ahová hétfőn jutottam el először. Elszürcsölgettem egy óriási pohár Sangriát, aztán eszméletlen nehéz szívvel indultam vissza a szállodába, hogy miután felvettem a cuccom, elinduljak a reptérre.

Bajaras, megint. Ott ültem, és bámultam az üres termet másfél órával az indulás előtt, és sírtam. Nem túlzok, és igazán büszke sem vagyok rá, de ott ültem, a táskámnak dőlve, és potyogtak a könnyeim,

miközben anyuval beszéltem telefonon, és zokogva mondtam neki, hogy nem akarok hazamenni. Aztán mégis hazajöttem.

Az idő még gyorsabban letelt, mint az előzőekben, pedig nem bántam volna, ha csak a Bajarason is, de maradhatok még egy kicsit. De be kellett szállni, haza, ebbe a másik otthonba kellett visszajönni. Nem volt olyan sima repülésem, mint odafelé, gondolom ti is átéltétek a vihart... na, hát az égben ez még durvábban hatott. Mondjuk egyébként sem volt kellemes a 28+ fok után hazajönni a szakadó esőbe :D

Eszméletlen sok élménnyel és érzéssel lettem gazdagabb. Soha-soha nem lehet elfelejteni, ha egyszer ott jártál. Nem mintha akarnád.

És akkor így a végére még néhány kép, amit a bejegyzésbe nem sikerült belesűríteni.

Iker.

CR7.

Mesut.

Panoráma.

Én, a mókus.

Metropolis.

 

Cibeles.

Sol.

Retiro.

Kristálypalota.

Kilövés

 

Már csak néhány óra, és indulok a reptérre. Amint hazajöttem lesz beszámoló meg minden, addig is, gondolom, kövessétek a facebookom, tervezek képeket feltölteni :) Vigyázzatok magatokra, míg nem leszek itt!

Can I just...

Ahogy láttátok, design cseréltem. Ez most nagyon tetszik, amúgy is nagyon szeretem az égbolt témát, úgyhogy igazából már időszerű volt a dolog. Egyébként, azért nem nagyon jelentkeztem az elmúlt héten, mert még mindig szüneten vagyok, a magánéletem meg jelenleg éppen annyira kusza, hogy felesleges lenne róla bejegyzést írnom, úgysem értenétek (már csak azért sem, mert őszintén szólva én sem értem).

Az ünnep tanúsága csupán annyi, hogy még mindig nem szeretem, ha összekölnizik a hajam, cserébe viszont a csokitojás semmit nem vesztett csodálatos ízéből, a mozizás a családdal pedig húsvét hétfőn még mindig alapvető, és még mindig imádom.

Nagyjából ennyi. Friss valamikor a jövő héten talán, bár most ha túl leszek az előadásaimon, talán lesz egy kis időm :)

Kellemes húsvétot mindenkinek!

Én nem sütöttem semmit, és mivel tegnap házibuliban voltam, éppen ezért nem állok éppen a helyzet magaslatán sem, de azért tiszta szívből kívánok nektek...

Áldott Húsvétot!

Szt. Patrik nap itthon

Hála a csodás-mesés időjárásnak az idén itthon voltam kénytelen tölteni azt a napot, amit tavaly ilyenkor óta vártam. Mellesleg akkor - mármint tavaly - rövidnadrágban és pólóban vettünk részt a felvonuláson. Idén egész nap az ágyamban gubbasztok és meglegszem. Március 17-én.

Minden porcikám üvölt egy kis tavaszért, melegért és napsütésért. Azt hiszem, lassan kezdek kedélybeteg lenni ettől a szürkeségtől. Hiába na, nem szeretem a hosszú átmeneteket.

Tanulnom kéne, de jelen pillanatban erre is képtelen vagyok rávenni magam.

Csak bámulok ki a fejemből és bennem van az ilyenkor mindig szokásos, izmotfeszítő várakozás az újra, a jobbra, az izgalmasabbra.

Jöhetne már.

Do not talk about fight club

Az iskola megint maga alá temet, ne haragudjatok. Valamiért a tanáraink úgy érzik, hogy a mi napjaink 36 órából állnak ebben a félévben, és emellett képesek leszünk kiolvasni a Szabó Ervin könyvtár egész történelmi részlegét, az idegennyelvű irodalmat is beleértve. 

Csak azért írom ezt a posztot, hogy tudjátok: még élek, és kb. soronként haladok mindkét történetemmel. Hát, valljuk be, nem fénysebesség. De amint belerázódom ebbe az új félévbe, majd igyekszem jobban teljesíteni. Úgyhogy most ez az elsődleges cél.

Ahogy látjátok, design cseréltem. A rózsaszín nem igazán az én színem, de valami tavaszit akartam, mert lassan kezdek belebetegedni ebbe a szürke, havas időbe. Sorozatokat nézek, amikor van szabad 40 percem, mert az lekapcsolja az agyam (Supernatural 8. évad, meglepően jó az előző kettőhöz képest, és Once Upon a Time 1. évad, ez pedig meglepően rabul ejtett).

Ja, és ma este a világ legjobb filmje megy a TV-ben. Nem is értem, hogy nem kapott Oscar-díjat. Oscarról szólva, holnap, vagy holnapután valószínűleg arról lesz egy igen hosszú és terjedelmes posztom. Szóval, valamikor majd jelentkezem. Addig is nyugodtan írjatok nekem facebookon, vagy twitteren, vagy emailen, ha nincs jobb dolgotok. Jól esik, ha gondoltok rám, még akkor is, ha nem feltétlen lesz időm és energiám válaszolni.

Első nap a suliban

Aki szeretné tudni, hogy mitől érzem magam úgy, mint akin átment egy úthenger, miután ráejtettek egy zongorát, először is vessen egy pillantást a pár poszttal korábbi órarendemre, és megérti...

Aztán adja hozzá, hogy tegnap azon a 60 méteres úton, ami a házunkat a vasút állomástól elválasztja, háromszor estem el, ebből kétszer a bal kezemre, szóval fáslizni kell a csuklóm, mert meg akarok halni.

És egészítse ki azzal, hogy tegnap az egyik egyetemről ismert barátnőmnél aludtam, szóval hajnali háromnegyed háromig kukorékoltunk, és háromnegyed hétkor keltünk is, én meg így ültem végig az óráimat. Félelmetesen jó első nap a suliban.

Komolyan :'D

Úgyhogy asszem most megyek is aludni, mielőtt teljesen kikészülök.

Ezért is szeretem annyira Japánt. Gyönyörű.

Hivatalos

Okké, szóval hivatalos. Nagyon hivatalos, én meg itthon sírva-nevetek.

2013. május 5. Real Madrid - Valladolid - Spanyolország, Madrid

És én ott leszek.

Az emberség életfelfogás - Being Human

Hát, van, hogy az ember rákattan egy-két sorozatra. És vannak a brit sorozatok, amikre rákattansz, kikészülsz, de ugyanúgy imádod tovább. Az ilyen dolgokért, mint ez az idézet.

"My name is Annie Clare Sawyer. And two years ago, I died. But in so many ways, that’s when my life began. In the company of horrors, I learned about friendship and loyalty, sacrifice and courage. Humanity isn’t a species. It’s a state of mind. It can’t be defeated. It moves mountains, it saves souls. We were blessed as much as we were cursed. In this little enclave of the lost, I witnessed the very best of being human."

A nevem Annie Clare Sawyer. És két évvel ezelőtt meghaltam. Mégis, az életem oly sokféleképpen kezdődött el akkor. Szörnyek között tanultam a barátságról, a hűségről, az áldozatról és a bátorságról. Az emberség, emberiség nem egy faj. Ez egy életfelfogás. Nem lehet elpusztítani. Hegyeket mozgat meg, lelkeket ment. Éppen annyira vagyunk áldottak, mint amennyire átkozottak. És az elveszettek között, megtaláltam az emberi létezés legjobbjait.

Ez a sorozat fantasztikus. De hát mi mást is vártunk? BBC UK...

Feliz Navidad!

És kinyújtja szárnyait, és csak repül és repül

Ismeritek azt, hogy csak szeretnétek felkelni és elindulni? Nem számít merre, és nem számít kivel, és az sem számít hogy hova és mivel... Csak elmenni, és látni mindazt, amiről addig csak olvastál, amiről addig csak képeket láttál, amiről soha nem hitted, hogy valaha is igazán odaérsz.

Ismeritek, hogy összeszorul a gyomrotok egészen picire, és nem vágytok semmi másra, csak összepakolni egy piros táskába, a vállatokra dobni a tornacipőt és a nyakatok köré tekerni egy sálat, aztán csak menni, még el nem fáradtak.

Ismeritek azt, hogy láttok egy tájat, akár csak a TV-ben is, egy filmet DVD-n, hallotok egy zenét, és kicsordul egyetlen könnycsepp a szemetekből, megfeszülnek az izmok a testetekben, mert tudjátok, hogy most nem lehet...

Hogy most nem tudsz elindulni.

És még egy darabig nem is fogsz tudni, hiszen nincsenek lehetőségek.

Az élet nem fenékig tejfel, és nem is kell annak lennie - szeretem olyannak, amilyen. De ilyenkor azt kívánom, bár csak annyi pénzem lenne, hogy ne tudjam elkölteni, és csak utaznék, repülőkön és autók hátsó ülésén aludnék.

Az utazás a mindenem. Ahogy elsuhannak az ablak mellett a fák, ahogy a szél a hajamba tép vagy a hullámok megnyalják a lábujjaimat.

Annyira menni szeretnék.

Annyira vágyakozom az ismeretlen után, hogy már fáj. Hogy könnyek potyognak az arcomon. 

Még sem bánom. Mert amíg látom magam előtt, hogy mi az, amit el akarok érni, tudom, hogy bármit teszem is, az út egyenesen arra visz. Az egyetlen dolgom az, hogy ne térjek le róla. És akkor a könnyek fel száradnak. És úton leszek.

És akkor, azt hiszem végre úgy fogom érezni, hogy hazaértem. Még akkor is, ha nem maradok sokáig egy helyen.

Tudjátok, lehet hogy ciki, de én az az ember vagyok, aki tud könnyeket ejteni, amikor egy idegen országba lép. Mert egyúttal olyan ember is vagyok, aki mindenhol otthon érzi magát. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Nem tudom leírni a keserű szorítást rendesen a mellkasomban. Csak tudom, hogy van. És tudom, mi az amitől elmúlna.

Arról, ami rosszul esik

Tudjátok, ilyenkor baromira elmegy a kedvem attól, ami majdhogynem a világomat jelenti: az írástól. Nem szoktam ilyesmiket írni, én elégedett vagyok, ha így vagy úgy jelzitek: szeretitek azt, amit csinálok.

Amitől viszont a sírás elkap, az az olyan szituáció, mint a mostani, az LH-val, amiért a lelkem kidolgoztam a suli mellett. És az emberek nagy lelkesen nyomogatják a nem tetsziket. Életemben nem kaptam ennyi negatív hangvételű pipát egy fejezetre sem. Amivel nem is lenne baj. Csak sajnos senki nem mondja meg, hogy mit csináltam rosszul.

Mindegy. Erre mondom azt, hogy ha nem tetszik, ne olvasd. De gyávaságnak tartom a névtelenség mögé bújni, és nem felvállalni a negatív véleményed. Mert ezzel engem bántotok meg. Bár tudom, ez nem nagyon hat meg senkit, de mindegy is.

Decemberi fanficcek

Ma este, ahogy kiléptem a házból, hogy elinduljak az állomásra, havazni kezdett. Igazi hó volt, nem az a szmötyis esős valami, ami már hétvégén is "megörvendeztetett" minket. Ezt szeretem.

Régen, jó őszi gyerekhez híven az ősz és a tél volt a kedvenc évszakom, de minél idősebb vagyok, annál kevésbé szeretem, különösen a csúnya, komor, esős, ködös őszt. Nyári lány lettem. Vagy még inkább tavaszvégi lány.

A varázslatos decembert azonban soha nem szűntem meg szeretni, az első napjától kezdve az utolsóig. Az első valami gyönyörű, csillámporos csoda kezdete, a vége pedig egyelő az újrakezdéssel. Az új évvel együtt mindig lehetőségünk van egyúttal változtatni is. Észrevettétek már ezt? A december egyszerre halál és élet: halál, mert a természet végleg elbújik a föld és a hó alá, de mellette a születés is: egyrészt keresztény értelemben, másrészt pedig a mi születésünk. Hiszen mikor adjunk magunknak és az életnek új esélyt, ha nem karácsonykor és szilveszterkor?

A december számomra egy ideje a számvetés ideje is. Vannak esték, amikor csak ülök a kályha előtt, és azon gondolkodom, hogy mi történt velem az elmúlt tizenkét hónapban. Milyen célokat értem el? Merre halad az életem? Elégedett vagyok? Mi van a barátaimmal? Megannyi kérdés, amit jó, ha az ember tisztáz magában. Idén - bár van még majdnem harminc napunk - tudom, hogy a mérlegem pozitív lesz. Nem is kicsit.

Egyúttal pedig a december küzdelem is. Az én egyszemélyes küzdelmem a média ellen, ami azon igyekszik, hogy minél több vásárlót csalogasson az üzletekbe és már november elején hirdetni kezdik karácsonyi(!) akcióikat. Hát köszönöm szépen, én abból nem kérek. Így aztán mindig megfogadom, hogy egészen december első hetéig nem foglalkozom sem a karácsonyi díszkivilágítással, sem a TV-vel, de még csak a szupermarketek és könyvesboltok leárazásaival sem. Kivételt ez alól egyetlen dolog képez: az pedig a Vörösmarty téren lévő vásár. De oda szerintem akkor is elmennék, ha augusztusban lenne :D

Ahogy néhányan már tudjátok, májusban valószínűleg Madridba repülök. Még nem 100%, de mivel már erősen a 90% felé rúg, le merem írni. Ez amolyan utólagos karácsonyi ajándék lesz számomra, tőlem magamnak. De hogy miért is olyan fontos ezt most megemlítenem? Mert a helyzet úgy áll, hogy ez bizony nem egy olcsó mulatság, így aztán nem nagyon költekezhetek, bármennyire szeretnék is nektek minden széppel és jóval kedveskedni. Az azonban mégsem járja, hogy semmit ne kapjatok tőlem, amikor pedig néhányatok igenis fontos nekem annyira, hogy megajándékozzam őket karácsonyra. Van olyan, aki már tudja, mit szánok neki (nem, Vii, nem viccelek :D), vannak azonban olyanok, akiknek valószínűleg fogalmuk sincsen róla, hogy egyáltalán terveztem bármit is karácsony jeles alkalmából. Nos, súgok egy titkot: terveztem.

Elgondolkodtam tehát azon, hogy mit adhatnék nektek? Névre szólóan néhányaknak, közben pedig a névtelen olvasóimnak is kedveskedve egy kicsit? Mi az, amihez értek, és nem kerül vagyonokba? A megoldás kézenfekvő volt: írok. Nem nagyregényeket, csak amolyan one-shotokat, rövid egyfejezeteseket, névre szólóan, hétről hétre valakinek ajánlva. Én leszek a ti nem-annyira-titkos angyalkátok. Az első - mikor máskor? - természetesen december 6-án fog felkerülni a történetes blogomra, de ne is próbálkozzatok: nem fogom elmondani sem a párosítást, sem a címzettet :D Egyik történet címzettjét sem, és azt sem, hány ilyen történetet szándékozom írni, hiszen akkor hol lenne a meglepetés, igaz? Bár azt hiszem, akik kapják majd, ezeket a sorokat olvasva már tudják, hogy ajándékozottak lesznek.

Ez az én ajándékom nektek :)

Az első történet címe: Porcukor.

[Jövőre majd mindenki Realos képeslapot fog kapni, nyáron majd jól bevásárolok belőle :'D]

Életjel

Néha úgy érzem, hogy az egyetem fel akar falni. Élve. Különösen igaz ez az elmúlt időszakban, közelednek ugyanis a vizsgáim, ergo az összes ZH-t és leadandót most kell megejteni. Sajnálom, hogy így eltűntem, de ez az állapot maradni fog még vagy egy hétig. Utána szerencsére már a beírások következnek az indexbe, szóval viszonylag lazább lesz a dolog, én meg végre leülhetek majd írni. Remélem. 

Sajnálom, hogy nem kommenteltem még fejezetekre, de egyszerűen ahhoz sem volt erőm. Higgyétek el, attól még olvasok, blogot is, ficet is, csak egyszerűen mire odáig jutok, hogy írjak is valamit, elalszom. Napjaimat többnyire Tutanhamon királyi társaságában töltöm, esetleg a homo erectusról tanulok, legvégső esetben pedig jöhetnek a görögök...

Hát igen. Nem unatkozom.

Történt azonban valami jó is velem, ha már itt tartunk.

Rengeteget kellett tanulnom, és egyszerűen sokszor már úgy éreztem, hogy menten szétrobban az agyam, úgyhogy olyat tettem, amit már nagyon régen nem: leültem rajzfilmet nézni.

A választásom pedig egy olyan mesére esett, amit már elég régóta terveztem végignézni, mert imádom az összes olyan dolgot, aminek köze van az elemekhez.

Igen. Avatar: Az utolsó léghajlító.

Aki esetleg látta a filmet, az most gyorsan törölje ki az agyából. Az a film egy szenny, megcsúfolása mindannak, amit az Avatar valóban jelent. Elsőként, borzasztó függőséget tud okozni. Láttam, hogy sokan animeként emlegetik, pedig ez valójában nem az. Nem japánok csinálták, még csak nem is japánok rajzolták, úgyhogy én semmiképpen nem tekintek rá animeként. A nickelodeonon játszották annak idején 2005-től kezdve, szóval nem mai a dolog.

És higgyétek el nekem...

Ez a rajzfilm tökéletes. Sírsz rajta, nevetsz, összeszorul a szíved, imádod a karaktereket és... És. És csomószor nem is igazi gyerekmese, már ami a mondanivalóját illeti. Csodálatos. Szóval ha nagyon unatkoznátok így télhez közeledve, akkor ne féljetek letölteni és belekezdeni. Ez az, amit senki, soha az életben nem fog megbánni.

Mert visszaadja a gyerekkorodat. Mert rádöbbensz, hogy milyen volt gyereknek lenni. És hogy milyen az, amikor fel kell nőnöd.

Nightfall

Amit: Vad Fruttik - Nekem senkim sincsen

Ma, ahogy sétáltam a városban, egyszerűen csak azt éreztem, hogy mennyire szeretem én ezt. Mennyire szeretem az alkonyatot. Azt az alkonyatot, ami Pest sajátja.

Őszi lány vagyok, de ahogy telnek az évek, egyre kevésbé szeretem az őszt, a telet pedig még inkább. Lassan a tavasz vége, és különösen a nyár lett az én évszakom, amit automatikusan azonosítok egyetlen, számomra mindennél többet jelentő szóval: szabadság.

A nyárban az éjszakákat szeretem a legjobban.

Különösen a nyári éjszakák illatát. Az érzést, hogy nincs semmi, ami kordában tartson. Az érzést, ahogy a víz a lábamat nyaldossa. Az érzést, ahogy a szoknyám eltakarja a combomat, majd selymesen ér bőrömhöz. Azt, hogy nyáron mindig szerelmes vagyok. Nem emberekbe, hanem abba, ahogy képes vagyok érezni az életet. Egyszerűen csak szeretek élni. Olyankor vagyok igazán önmagam.

Szeretem a nyári naplementéket a tenger mellett.

De van valami a késő őszben és a télben, amit soha nem szűnök meg szeretni: a pesti szürkület. Azt, ahogy lassan kigyulladnak a fények. Azt a semmihez sem hasonlítható selymes szürkeséget az égen. Ahogy a villamos lassan besiklik az Astoriára. Ahogy az emberek elsietnek mellettem, sállal a nyakukban, én pedig élek és lélegzem, ahogy soha máskor, és csak azt érzem, mennyire szeretem ezt.

És ott van a Vörösmarty tér. A vásárral, a forró sütemények és a forralt bor illatával. Az autók fényszórói a Rákóczi úton, vagy az Aréna pláza színes falai akkor, amikor már éppen csak vöröslik az ég alja.

A Keleti pályaudvar. Ha felnézek, azt látom, ahogy a fényesebb része az égnek összetalálkozik az sötétebbel, ahogy a csillagok lassan legyőzik a nap utolsó sugarait. Összeölelkeznek az árnyalatok, mintha csak szeretkeznének.

Gyűlölöm, hogy a tél elveszi a napfényes órák számát...

...ugyanakkor ennél jobban akkor sem tudnám szeretni a pesti alkonyatokat, ha akarnám. Mert ilyenkor, hosszú sivárság után, amit az elmúlás követett, a fájdalom, amit a nyár végével érzek megint eltűnik belőlem, és élek.

Csak élek.

Dad

Amit: Despistaos - Caricias en tu espalda

Apa hazaért Torinóból!

Nagyon apás lány vagyok, azt tudni kell rólam, és baromira hiányzott ebben az egy hétben, ráadásul az érzéseimre még plusz rátett, hogy TORINÓBAN volt. Ahol él egy nagyon kedves barátnőm. Igen, olasz :D Anno egy angol táborban ismertem meg.

Viszont hozott csokit~ És Camparisodát. Itattok már olyat? Borzasztó finom :)

Még soha nem voltam Olaszországban, és már nagyon szeretnék elmenni... Annyi országban voltam, és pont ott nem, ahová lenne is miért elmennem. Ezenkívül, gyönyörű lehet...

Karim Benzema és én // International Vii-day

 Amit: Adele - Skyfall

Reggel, amikor felébredtem, alig akartam hinni az emlékeimnek, már ha értitek, mire gondolok. Nem is értettem az egészet. Mármint semmi focis dolgot nem csináltam este, olyat meg különösen nem, aminek köze volt Karim Benzemához. Valójában A felhők fölött 3 méterrelt néztem  (erről majd szeretnék írni valamikor, ha időm engedi, egy kritikai posztot írni, de haj, mikor lesz nekem időm?), illetve az utolsó húsz percet már csak reggel fejeztem be, nagyon fáradt voltam.

Tök nyugodtan hajtottam álomra a fejemet, vagyis kicsit persze a film hatása alatt voltam, úgyhogy már totál rá voltam készülve, hogy akkor most majd ezzel kapcsolatban fogok álmodni - nem egyszer esett meg - és valami számomra teljesen és tökéletesen érthetetlen dolog történt.

Ugyanis Karim Benzemával álmodtam! o__O 

Hogy? Ha van ember, aki mint férfi teljesen és tökéletesen hidegen hagy a Real Madridból, na, az ő. Meg úgy egyébként is, csak azért kedvelem, mert nálunk játszik, különben körülbelül ki nem állhatom a franciákat. És most ne értsetek félre, én komolyan szeretem Karimot. Legalábbis egészen eddig tudtam rá úgy gondolni, mint egy amolyan tesóra, vagy jó barátra, ha már el kell helyeznem valahol.

És erre bumm!

Az elménk komolyan nagyszerű és kiismerhetetlen dolog.

Olyan arcpirító álmom volt a fiatalemberrel, hogy részleteibe menően le sem merem írni nektek, és ez most nem vicc x'D Már alapból az nagyon durva, hogy a tengeren hajóztunk, gyakorlatilag KETTEN egy vitorláson (khmkhm, képzelhetitek), de közelebbit nem tudok mondani. Elég sok részét láttam már a tengereknek, ilyet még pont nem. Elszórtan kis szigetek meg hasonlók. És ANNYIRA, de komolyan mondom, ANNYIRA romantikus volt, hogy már reggel fél nyolckor képes voltam egy pici gyomorgörccsel olvadozni x'D Szégyellem magam, de komolyan. Az elmúlt jó pár hónapban (vagy talán évben) nem tudtam megérteni, hogy mit esznek a lányok ezen a srácon. Mármint kedveske, én is szeretem, de úgy nem mozgatott meg bennem semmit.

NA, HÁT ENNEK VÉGE.

Erősen fontolgatom, hogy ez a sztori kicsit megszínezve, tömény nyáltengerként, értelmes történet nélkül, vagy 2-3 fejezetben meg fog születni a klaviatúrám alatt :'D Most mondjátok meg. Végtelenül gyenge vagyok.

De nem érthetitek, amíg nem láttátok azt, amit én az éjjel. A fehér vitorlát, az ágyat a hajó belsejében a fehér lepedővel, és a csak rávetett, egyszerű plédekkel, meg a kék vizet, meg a mosolyát, és a ruhái nagy részének teljes hiányát...

Na jó. Abbahagytam, mert már megint kezdek hiperventillálni :'D

Ma azonban nem csak azért van jeles nap, mert én már megint vörös vagyok Karim Benzemától, ami körülbelül olyan ritka volt eddig, mint a fehér holló, hanem mert mindannyiunk egyik kedvenc írójának ma van a születésnapja :) Úgyhogy én ennyivel szeretnék ehhez hozzájárulni :D

Dóri után szabadon...

...most én is képes bloggal jövök, mert nincs kedvem bejegyzést írni :) Nem lesznek olyan szépek, mint az övé, de hát mégis csak egy Halloween partin voltam... :D

Egyszerűen túl aranyos vagyok boszorkánynak xD

Ismerkedjetek meg a húgommal :)

Gonosz mostohaként sugdosom a fülébe

Ójaj.