2013. június 1., szombat

Június 17.

Mivel a vizsgaidőszakom kissé durvábbra sikerült, mint terveztem, ezért megint bocsánatot kell kérnem, hogy sehol sem vagyok. Hmpf.

Június 17. Elvileg ez az utolsó vizsgám, akkorra lehet számítani a frissözönre, reményeim szerint, addig is kérem a türelmeteket.

Szeretlek titeket <3

2013. május 15., szerda

Hogyan NE forgass reklámot by Mesut & Luka

xDDDD A két hülye XDDDD


Luka, amikor belesül xDDD Mesut, okay, you go first. xDD És a végén amikor menő akar lenni. Sírok a két hülyén xDDDDD

2013. május 9., csütörtök

Tadaima.

Magyarul azt jelenti: megjöttem. Ne üssétek fel a spanyol-magyar kéziszótárt, ez a szó japán, de jelentése nagyon igaz: hazaértem, még ha csak testben is. Egy jelentős, igen jelentős részem ott maradt a Bajarason, amikor könnyek között búcsúztam Madridtól hétfőn este nyolckor. Ugyanakkor ennek a bejegyzésnek nem a szomorú dolgokról kell szólnia, hiszen vitathatatlanul életem legjobb négy napja áll mögöttem. Talán néhányan már vártátok ezt a bejegyzést, néhányan pedig nem, én azért mégis megírom.

Délután négykor indult a gépem a Liszt Ferenc repülőtér (ismertebb, és normálisabb nevén Ferihegy) pénteken. Még soha nem repültem ezelőtt, így azt hiszem érthető okokból meglehető izgalommal vártam a felszállást, az aggodalmaim azonban teljesen alaptalannak bizonyultak: a 2 óra 50 percig tartó út meglehetősen zökkenőmentesnek bizonyult, eltekintve attól a félórás fejfájástól, amit a felszállás után tapasztaltam (és ami egyébként hazafelé már nem is volt meg).

Hét óra után léptem spanyol földre és keveredtem ki a Bajarasról a metró nyolcas vonalára (egy életre megtanultam, hogyan mondjuk spanyolul, hogy következő megálló: Próxima Estación). Egészen a végállomásig utaztam, aztán a 10-es metróval a Nuevos Ministeriostól egészen a Tribunalig, ahol átszállás az 1-esre, és már csak egy megálló, hogy az ember kiérjen végre az alagutak labirintusából, és elgyönyörködjünk a Gran Vía nyüzsgő forgatagában. Egyébként, az első dolog, amit megláttam, Xabi Alonso volt, ugyanis éppen valamit reklámozott, így aztán minden, de minden metrómegállóban ki volt plakátolva :)

Eltévedés nélkül keveredtem el a szállodámig - a recepción már várt a másnapi meccsre szóló jegyem -, ahol az egyik portás nagyon jól beszélt angolul, de igazából a spanyolok nem ismerik a nyelvi korlát szót, így is, úgy is megértetik magukat az idegenekkel, eszméletlenül pozitív népek, így lehetetlen volt nem vidáman végigélni ezt a négy napot, noha az órák olyan gyorsan szaladtak, mintha nem is hatvan percből állnának. 

Kicsit körülnéztem a környéken, és az utcán elfogyasztott vacsi után egy terazzára kiülve, egy pohár vörösbor és némi rágcsálnivaló társaságában emésztettem meg azt, hogy nem csak álmodom, tényleg itt vagyok, tényleg valóra vált egy álom. Amikor végre ágyba kerültem egy jó, hosszú fürdés után, úgy nyomott el a buzgóság, hogy szinte észre sem vettem. Az elmúlt egy évben soha nem voltam annyira kipihent, mint az elmúlt napokban, amikor csak a test és nem az elme fáradságát kellett kipihennem.

Szombat reggel meglepően korán kivetett az ágy, de ez vasárnap és hétfőn is igaz volt. A Garn Víán sétálgatva kerestem a megfelelő helyet a reggelihez, amit végül a Pans étteremlánc személyében meg is találtam. Minden reggel ott ettem, eszméletlenül finom volt a tejeskávé!

A kényelmesen elfogyasztott reggeli után irány a Prado! Kicsit keveregtem az Atochán, szerencsésebb lett volna talán sétálnom, de az ember szeret minden alkalmat megragadni, hogy Madridban tudjon metrózni, ugyanis Pesten nem tapasztalt rendezettség és logika uralkodik a 12 vonal között.

Madrid egyik arcát, azt hiszem, méltán nevezhetjük a szökőkutak városának. Nem hazudok, amikor azt mondom, hogy minden sarkon, de jobb esetben magán az utcán is legalább 2-3, szökőkút van, a legtöbb, hála a májusi jó időnek, pedig már működik is. És gyönyörűek.

A Museo hatalmas, egyébiránt. És imádtam, bár a lábam majd leszakadt a végére, Goyáért, aki nagy kedvenc a spanyol művészettörténetben, megérte. Ebéd után - valami halkrémes sütit ettem, utána pedig epret - pedig jöhetett a sorban állás a Reina Sofía előtt, hogy bejussak a Dalí tárlatra. Nagy bánatomra Picassóra és az állandó kiállításra idő szűkében nem jutottam el, ahogy Thyssen-Bornemissza múzeumba sem, de majd legközelebb. Egyébként pedig Dalí egy zseni, eszméletlen élmény volt a munkáit élőben látni!

Az idő persze továbbra is rohant, így nekem is sietnem kellett vissza a szállodába, ahol gyors zuhanyzás után belebújtam a mezembe (a portás megdicsérte, büszkén feszítettem Özil nevével a hátamon :D) aztán nem kis izgalommal a gyomromban nekivágtam az útnak a Bernabéuig.

Bernabéu hatalmas, az érzés pedig leírhatatlan, hogy ott állsz az ismeretlen között, és elragad a hangulat. Soha nem fogom elfelejteni, hogy álltam a metrón, Valladolid és Real drukkerek között, a lábam mellett egy ötéves-forma kisfiú ült, és az egész úton a mezén lévő Madrid címerre szorította a két kicsit kezét, amikor meg észrevette, hogy figyelem, csak elmosolyodott, és meg is csókolta, nekem meg meghatottságomban a könnyeimet kellett nyelnem. Na, ez a futball ott kint. A családok együtt mennek, az egész kicsi gyerekeket is kimerik vinni, és nincs balhé, csak a futball szeretete.

Ez az a hely, ahol Casillast tényleg San Ikernek hívja az utca embere. Ahol ha azt mondod az újságosnak, hogy una Marca, por favor, mosolyogva nyújtja át a napilapot. Ez maga a foci.

A meccs maga is elképesztő volt! 7 gól, egy gól Kakának és egy gólpassz Mesutnak, és ott ültem, nem messze tőlük, és együtt ordítottam több tízezer emberrel, hogy Vamos Kaká! és Vamos Real! Persze kaptam egy kisebb szívrohamot, mikor a Valladolid szerezte meg a vezetést, de talán pont ettől lett ennyire parádés mérkőzés.

A meccs után bekeveredtem a tömegbe, és egyszerre már csak azt láttam, hogy a parkoló kijáratánál állok a többi szurkolóval, és arra várok, hogy megjelenjenek a srácok. Majdnem mindenkit láttam, éppen csak Mesutot nem, bár az is lehet, hogy Samival utazott, akihez viszont volt szerencsém. Ahogy volt szerencsém Ikerhez - róla videóm is van -, Lukához, Ronaldóhoz, Nachóhoz, Moratához, Coentraohoz, Carvalhohoz, Arbeloához, Di Maríához, és végül Pepéhez is, aki megállt a kijáróban, és az autóból integetett és mosolygott mindenkire. Igen, rám is. :)

A Valladolid játékosok egyébként nem voltak szívbajosak, ott járkáltak a szurkolók között, meg is tapsolták őket, fényképezkedtek velük, meg a többi. Eszméletlen jófejek voltak :)

Ott ismerkedtem meg egyébként egy holland testvérpárral, és egy kínai lánykával. Ők találkoztak személyesen is a játékosokkal hétfőn, én azonban nem tartottam velük. Nem akartam én is csak egy lenni a rengeteg turista között, mikor már a tökük tele lehet velük, hogy nincs egyetlen nyugodt percük sem. Annak az ideje, mikor én is odaállok melléjük, még nem jött el. Talán legközelebb.

Bőven éjfél után sikerült végre ágyba kerülnöm, és még akkor is elég rendesen dolgozott bennem az adrenalin, ettől függetlenül persze másnap reggel is meglehetősen korán felébredtem, szokás szerint óriási mosollyal az arcomon. Vasárnap=Bernabéu tour. Nagyon élveztem. Fogok majd nyitni egy nyilvános fotóalbumot, ahol az összes képemet megnézhetitek, addig is azonban csak annyit szeretnék mondani, hogy hiába hangoztatják a játékosok, szurkolók, hogy ez a klub mindannyiunknál nagyobb... igazán nem lehet megérteni, hogy ez mit is jelent (én sem értettem), amíg ott nem állsz, a trófeák között, ott nem állsz, és körül nem ölel a történelem, ott nem állsz, azt érezve, hogy mennyire kicsi vagy ennek az egész stadiumnak és csapatnak a nagyságához képest.

És akkor egyszerre csak megérted, hogy igaz ugyan, hogy kicsit vagy, de ugyanakkor a részese is. Ide tartozol. Hazaértél.

És mókás, hogy tényleg így éreztem. Nem azt, hogy most akkor megszűnök magyar lenni, vagy Magyarországra tekintetni otthonomként. Nem. Azt jelenti, hogy mikor beszívod a levegőt először ott, mikor először éri a lábad az utca kövét, akkor nem azt érzed, hogy idegen helyen, hanem azt, hogy ott is otthon vagy. És nem akarsz eljönni.
A Bernabéu tour után a Templo de Debod következett, ami a Plaza Mayortól nem messze áll, a spanyol régészek kapták Egyiptomban, az Asszuáni-gát építésekor végzett munkájuk elismeréseként. Igen, konkrétan áttelepítettek egy egész, Kr. e. 2. században épült templomot Madridba. Gondolhatjátok, hogy repesett a szívem. Sétálgattam még a Plaza Mayoron, a palota parkokban, este pedig egy doboz hamisítatlan San Miguel mellett gondolkodtam azon, hogy ez az utolsó éjszakám itt, ahol az álmok valóra válnak.

Hétfő. Reggel találkoztam a srácokkal, mászkáltunk kicsit, aztán ők elmentek Valdebebasba, én pedig maradtam, és ha egy kicsit bánom is, tudom, hogy jól döntöttem. Helyette inkább elmentem Ventasba, megnézni a torreádor arénát, utána pedig órákig sétálgattam
a Retiróban, ahová hétfőn jutottam el először. Elszürcsölgettem egy óriási pohár Sangriát, aztán eszméletlen nehéz szívvel indultam vissza a szállodába, hogy miután felvettem a cuccom, elinduljak a reptérre.

Bajaras, megint. Ott ültem, és bámultam az üres termet másfél órával az indulás előtt, és sírtam. Nem túlzok, és igazán büszke sem vagyok rá, de ott ültem, a táskámnak dőlve, és potyogtak a könnyeim,
miközben anyuval beszéltem telefonon, és zokogva mondtam neki, hogy nem akarok hazamenni. Aztán mégis hazajöttem.

Az idő még gyorsabban letelt, mint az előzőekben, pedig nem bántam volna, ha csak a Bajarason is, de maradhatok még egy kicsit. De be kellett szállni, haza, ebbe a másik otthonba kellett visszajönni. Nem volt olyan sima repülésem, mint odafelé, gondolom ti is átéltétek a vihart... na, hát az égben ez még durvábban hatott. Mondjuk egyébként sem volt kellemes a 28+ fok után hazajönni a szakadó esőbe :D

Eszméletlen sok élménnyel és érzéssel lettem gazdagabb. Soha-soha nem lehet elfelejteni, ha egyszer ott jártál. Nem mintha akarnád.




És akkor így a végére még néhány kép, amit a bejegyzésbe nem sikerült belesűríteni.

Iker.
CR7.
Mesut.
Panoráma.
Én, a mókus.

Metropolis. 
Cibeles.
Sol.
Retiro.
Kristálypalota.

2013. május 3., péntek

Kilövés


Már csak néhány óra, és indulok a reptérre. Amint hazajöttem lesz beszámoló meg minden, addig is, gondolom, kövessétek a facebookom, tervezek képeket feltölteni :) Vigyázzatok magatokra, míg nem leszek itt!

2013. május 1., szerda

Ez + az

[Először is design: köszönet Bettnek, aki segített kihalászni ezt a sablont, nem mellesleg pedig megszületett a fejében a körökből megcsinált fejléc ötlete, ami nagyon megtetszett. Minden dicséret őt illeti tehát.
Másodszor: azért lett ilyen, mert már csak két nap, és megyek Madridba, szóval... És akkor jöhet a bejegyzés. Főként a tegnap estéről.]


 

90 perc hosszú idő a Bernabéuban...
...de a csapatomnak még ez sem volt elég. Két hét alatt másodszor feküdtem le egy meccs közben, ami az egész szezonban nem történt meg, like never. Csak a helyzet változott. Múlt héten a szégyen miatt húztam a fejemre a takarót, most pedig azért, mert a hatvanadik perc után éreztem, hogy már a csoda sem segíthet a Realon.

Pedig ezúttal egy szavam sem lehet ezúttal, már ami a küzdeni akarást illeti, a Dortmundnak még csak esélye sem volt labdába érni, hiába volt helyzetük (aminek nagy részét egyébként akkor alakították ki, amikor már csak három védővel és egyébként ÖT támadófelfogású játékossal voltunk a pályán. Egyik gólunkat sem láttam. Nem is hallottam őket. Becsuktam az ajtót, csak hogy teljesen kizárjam, és még így is arról álmodtam, hogy meglehet, hogy hosszabbításban továbbmentünk...

Mindhiába.

Újabb álom tűnt tova a madridi hidegben.

Természetesen még a szerencse is elkerülte őket. Lehet savazni Özilt, Ronaldót, Higuaínt és Di Mariát is, mert az első félidőben egyikük sem tudta értékesíteni a helyzeteit, Mesut akkora ajtó-ablak ziccert hagyott ki, hogy a sírás kerülgetett, és a másik három sem volt sokkal jobb. De azt hiszem, hogy nem beszélhetünk hibáról, ez benne van. Benne van, hogy ebbe a kurva szezonban sosincs szerencsénk.

Meg aztán itt volt a kedves jó Webb bíró is, aki jó lett volna, ha arra használja a szemét, amire van. Ha nem akarta volna megtorolni a ManU kiesését, amiről szerintem igen is szólt az a stílus, ahogy a játékot vezette. Hogy nem adott sárgát Weidenfellernek, hogy nem állította ki Hummelst, és hogy nem kaptuk meg a tizit már az első félidő elején, amikor teljesen nyilvánvaló volt a helyzet, ami az asszisztens orra előtt történt. Annyi mi lenne ha. Annyival másképpen történhetett volna a végjáték. Ha megkapjuk azt a tizit, lehet, hogy a döntőt várjuk már ma.

De nem kaptuk.

A könnyeimmel küzdök.

Nem hiszem, hogy el tudnám mondani, mit jelent számomra ez a játék. Milyen öröm nézni a virtuozitást, amivel ezek a srácok még egy ilyen meccsen is képesek a labdát kezelni. Az örömük. A bánatuk. Iker reakció a kispadon, vagy a pályán. Mesut, és a teljes csalódottság, ami kiült az arcára, ami éppen olyan volt, mint az olaszok elleni meccsen az EB-n. Csak ma éppen nem ment neki úgy, ahogy akkor. Egyiknek sem ment úgy, ahogy kellett volna. Ez van.

A szívem olyankor egyszerre dobban, ki tudja hány és hány ezer másik szívvel a világban, akik ereiben szintén fehér vér folyik, akik szintén blancók, akik plafonján egy apró cetlin talán ugyanott ott van: Madridista hasta la muerte. Madridista mindhalálig. Olyankor nincsenek feketék vagy fehérek, a madridisták vannak, a csapat van, és csak ez számít. És utálom ezt, amit a magyar fórumokon is képes vagyok olvasni, ezt a "hát ez nem a 10 évvel ezelőtti Madrid!".

Valóban nem az. De hol vannak akár csak olyan játékosok, mint 10 évvel ezelőtt? Hogy lehet ezt a tegnapi meccset is még szerencsétlenek nyakába varrni? Nem lehetne csak egy egészen kicsit tisztelni mindazt, amit ezek a srácok képviselnek? Nem. Mert mi magyarok rohadt nagy megmondóemberek vagyunk, és folyton elégedetlenek. Mindegy.

Ha már ki kellett esnünk, legalább örülök, hogy így tettük meg, méltósággal és úgy, hogy egyértelműen jobbak voltunk az ellenfelünknél. Én meg csak a szombati meccsre koncentrálok, amit Madridban, ott, több tízezer ember között fogok majd megnézni, együtt lélegezve velük, egy olyan csapatnak szurkolva, aki bár kiesett, tegnap nem hagyott cserben. Eddig még soha nem hagyott cserben. Mert akárhonnan nézem is, visszarángattak egy olyan életbe, ahol az én valóságosan túldramatizálható és nevetséges problémáimmal kell szembenéznem, és ahol az álmok lehetnek valósak, úgy, hogy mellette meg tudom őrizni önmagam. Soha nem lehetek elég hálás ezért. És főleg nem fejezhetem ki úgy ezt a hálát, hogy az ilyen alkalmakkor hátat fordítok.

Nem. Csupán egy újabb évet kell várnom. Ennyi az egész.



2013. április 29., hétfő