...hangolódva a vasárnapra. :)
Igaz, most csak anyuék lesznek itt, de hamarosan majd a testvéreimmel is találkoznia kell. Tudtam, hogy szeretni fogják. Liát nem lehetett nem kedvelni. A csendes mosolyát, a komoly-komor gondolatait... És azt, ahogy rám nézett. Minden vele kapcsolatos dolog közül azt szerettem a legjobban, amikor rám nézett. Mert az mindent elmondott, amit tudnom kellett.
– Minden rendben lesz – tettem a kezem a kezére egy pirosnál, ő pedig végre hangosan felsóhajtott. Mióta elindultunk azon gondolkodtam, hogy vajon vett-e egyáltalán levegőt.
– Tudom – mondta remegő hangon, kicsit talán magát is győzködve. Én – vele ellentétben – tényleg tudtam, hogy így lesz. Mert anya volt a kapcsolataim legfőbb bírája, és anyának elég lesz, ha meglátja majd Lia szemeit, és azt, ahogy engem figyel velük. Ebben teljesen biztos voltam.
Kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, ő pedig fázósan összehúzta magán az őszi szövetkabátot, amit viselt. Németországba hivatalosan is megérkezett az őszi idő. Szörnyű ködös este volt.
Átkaroltam a vállát és csókot nyomtam a hideg ajkaira. Bátortalanul elmosolyodott, és úgy lépkedett be velem az étterembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése