És kinyújtja szárnyait, és csak repül és repül

Ismeritek azt, hogy csak szeretnétek felkelni és elindulni? Nem számít merre, és nem számít kivel, és az sem számít hogy hova és mivel... Csak elmenni, és látni mindazt, amiről addig csak olvastál, amiről addig csak képeket láttál, amiről soha nem hitted, hogy valaha is igazán odaérsz.

Ismeritek, hogy összeszorul a gyomrotok egészen picire, és nem vágytok semmi másra, csak összepakolni egy piros táskába, a vállatokra dobni a tornacipőt és a nyakatok köré tekerni egy sálat, aztán csak menni, még el nem fáradtak.

Ismeritek azt, hogy láttok egy tájat, akár csak a TV-ben is, egy filmet DVD-n, hallotok egy zenét, és kicsordul egyetlen könnycsepp a szemetekből, megfeszülnek az izmok a testetekben, mert tudjátok, hogy most nem lehet...

Hogy most nem tudsz elindulni.

És még egy darabig nem is fogsz tudni, hiszen nincsenek lehetőségek.

Az élet nem fenékig tejfel, és nem is kell annak lennie - szeretem olyannak, amilyen. De ilyenkor azt kívánom, bár csak annyi pénzem lenne, hogy ne tudjam elkölteni, és csak utaznék, repülőkön és autók hátsó ülésén aludnék.

Az utazás a mindenem. Ahogy elsuhannak az ablak mellett a fák, ahogy a szél a hajamba tép vagy a hullámok megnyalják a lábujjaimat.

Annyira menni szeretnék.

Annyira vágyakozom az ismeretlen után, hogy már fáj. Hogy könnyek potyognak az arcomon. 

Még sem bánom. Mert amíg látom magam előtt, hogy mi az, amit el akarok érni, tudom, hogy bármit teszem is, az út egyenesen arra visz. Az egyetlen dolgom az, hogy ne térjek le róla. És akkor a könnyek fel száradnak. És úton leszek.

És akkor, azt hiszem végre úgy fogom érezni, hogy hazaértem. Még akkor is, ha nem maradok sokáig egy helyen.

Tudjátok, lehet hogy ciki, de én az az ember vagyok, aki tud könnyeket ejteni, amikor egy idegen országba lép. Mert egyúttal olyan ember is vagyok, aki mindenhol otthon érzi magát. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Nem tudom leírni a keserű szorítást rendesen a mellkasomban. Csak tudom, hogy van. És tudom, mi az amitől elmúlna.