Ez + az

[Először is design: köszönet Bettnek, aki segített kihalászni ezt a sablont, nem mellesleg pedig megszületett a fejében a körökből megcsinált fejléc ötlete, ami nagyon megtetszett. Minden dicséret őt illeti tehát.

Másodszor: azért lett ilyen, mert már csak két nap, és megyek Madridba, szóval... És akkor jöhet a bejegyzés. Főként a tegnap estéről.]

 

90 perc hosszú idő a Bernabéuban...

...de a csapatomnak még ez sem volt elég. Két hét alatt másodszor feküdtem le egy meccs közben, ami az egész szezonban nem történt meg, like never. Csak a helyzet változott. Múlt héten a szégyen miatt húztam a fejemre a takarót, most pedig azért, mert a hatvanadik perc után éreztem, hogy már a csoda sem segíthet a Realon.

Pedig ezúttal egy szavam sem lehet ezúttal, már ami a küzdeni akarást illeti, a Dortmundnak még csak esélye sem volt labdába érni, hiába volt helyzetük (aminek nagy részét egyébként akkor alakították ki, amikor már csak három védővel és egyébként ÖT támadófelfogású játékossal voltunk a pályán. Egyik gólunkat sem láttam. Nem is hallottam őket. Becsuktam az ajtót, csak hogy teljesen kizárjam, és még így is arról álmodtam, hogy meglehet, hogy hosszabbításban továbbmentünk...

Mindhiába.

Újabb álom tűnt tova a madridi hidegben.

Természetesen még a szerencse is elkerülte őket. Lehet savazni Özilt, Ronaldót, Higuaínt és Di Mariát is, mert az első félidőben egyikük sem tudta értékesíteni a helyzeteit, Mesut akkora ajtó-ablak ziccert hagyott ki, hogy a sírás kerülgetett, és a másik három sem volt sokkal jobb. De azt hiszem, hogy nem beszélhetünk hibáról, ez benne van. Benne van, hogy ebbe a kurva szezonban sosincs szerencsénk.

Meg aztán itt volt a kedves jó Webb bíró is, aki jó lett volna, ha arra használja a szemét, amire van. Ha nem akarta volna megtorolni a ManU kiesését, amiről szerintem igen is szólt az a stílus, ahogy a játékot vezette. Hogy nem adott sárgát Weidenfellernek, hogy nem állította ki Hummelst, és hogy nem kaptuk meg a tizit már az első félidő elején, amikor teljesen nyilvánvaló volt a helyzet, ami az asszisztens orra előtt történt. Annyi mi lenne ha. Annyival másképpen történhetett volna a végjáték. Ha megkapjuk azt a tizit, lehet, hogy a döntőt várjuk már ma.

De nem kaptuk.

A könnyeimmel küzdök.

Nem hiszem, hogy el tudnám mondani, mit jelent számomra ez a játék. Milyen öröm nézni a virtuozitást, amivel ezek a srácok még egy ilyen meccsen is képesek a labdát kezelni. Az örömük. A bánatuk. Iker reakció a kispadon, vagy a pályán. Mesut, és a teljes csalódottság, ami kiült az arcára, ami éppen olyan volt, mint az olaszok elleni meccsen az EB-n. Csak ma éppen nem ment neki úgy, ahogy akkor. Egyiknek sem ment úgy, ahogy kellett volna. Ez van.

A szívem olyankor egyszerre dobban, ki tudja hány és hány ezer másik szívvel a világban, akik ereiben szintén fehér vér folyik, akik szintén blancók, akik plafonján egy apró cetlin talán ugyanott ott van: Madridista hasta la muerte. Madridista mindhalálig. Olyankor nincsenek feketék vagy fehérek, a madridisták vannak, a csapat van, és csak ez számít. És utálom ezt, amit a magyar fórumokon is képes vagyok olvasni, ezt a "hát ez nem a 10 évvel ezelőtti Madrid!".

Valóban nem az. De hol vannak akár csak olyan játékosok, mint 10 évvel ezelőtt? Hogy lehet ezt a tegnapi meccset is még szerencsétlenek nyakába varrni? Nem lehetne csak egy egészen kicsit tisztelni mindazt, amit ezek a srácok képviselnek? Nem. Mert mi magyarok rohadt nagy megmondóemberek vagyunk, és folyton elégedetlenek. Mindegy.

Ha már ki kellett esnünk, legalább örülök, hogy így tettük meg, méltósággal és úgy, hogy egyértelműen jobbak voltunk az ellenfelünknél. Én meg csak a szombati meccsre koncentrálok, amit Madridban, ott, több tízezer ember között fogok majd megnézni, együtt lélegezve velük, egy olyan csapatnak szurkolva, aki bár kiesett, tegnap nem hagyott cserben. Eddig még soha nem hagyott cserben. Mert akárhonnan nézem is, visszarángattak egy olyan életbe, ahol az én valóságosan túldramatizálható és nevetséges problémáimmal kell szembenéznem, és ahol az álmok lehetnek valósak, úgy, hogy mellette meg tudom őrizni önmagam. Soha nem lehetek elég hálás ezért. És főleg nem fejezhetem ki úgy ezt a hálát, hogy az ilyen alkalmakkor hátat fordítok.

Nem. Csupán egy újabb évet kell várnom. Ennyi az egész.