Tadaima.

Magyarul azt jelenti: megjöttem. Ne üssétek fel a spanyol-magyar kéziszótárt, ez a szó japán, de jelentése nagyon igaz: hazaértem, még ha csak testben is. Egy jelentős, igen jelentős részem ott maradt a Bajarason, amikor könnyek között búcsúztam Madridtól hétfőn este nyolckor. Ugyanakkor ennek a bejegyzésnek nem a szomorú dolgokról kell szólnia, hiszen vitathatatlanul életem legjobb négy napja áll mögöttem. Talán néhányan már vártátok ezt a bejegyzést, néhányan pedig nem, én azért mégis megírom.

Délután négykor indult a gépem a Liszt Ferenc repülőtér (ismertebb, és normálisabb nevén Ferihegy) pénteken. Még soha nem repültem ezelőtt, így azt hiszem érthető okokból meglehető izgalommal vártam a felszállást, az aggodalmaim azonban teljesen alaptalannak bizonyultak: a 2 óra 50 percig tartó út meglehetősen zökkenőmentesnek bizonyult, eltekintve attól a félórás fejfájástól, amit a felszállás után tapasztaltam (és ami egyébként hazafelé már nem is volt meg).

Hét óra után léptem spanyol földre és keveredtem ki a Bajarasról a metró nyolcas vonalára (egy életre megtanultam, hogyan mondjuk spanyolul, hogy következő megálló: Próxima Estación). Egészen a végállomásig utaztam, aztán a 10-es metróval a Nuevos Ministeriostól egészen a Tribunalig, ahol átszállás az 1-esre, és már csak egy megálló, hogy az ember kiérjen végre az alagutak labirintusából, és elgyönyörködjünk a Gran Vía nyüzsgő forgatagában. Egyébként, az első dolog, amit megláttam, Xabi Alonso volt, ugyanis éppen valamit reklámozott, így aztán minden, de minden metrómegállóban ki volt plakátolva :)

Eltévedés nélkül keveredtem el a szállodámig - a recepción már várt a másnapi meccsre szóló jegyem -, ahol az egyik portás nagyon jól beszélt angolul, de igazából a spanyolok nem ismerik a nyelvi korlát szót, így is, úgy is megértetik magukat az idegenekkel, eszméletlenül pozitív népek, így lehetetlen volt nem vidáman végigélni ezt a négy napot, noha az órák olyan gyorsan szaladtak, mintha nem is hatvan percből állnának. 

Kicsit körülnéztem a környéken, és az utcán elfogyasztott vacsi után egy terazzára kiülve, egy pohár vörösbor és némi rágcsálnivaló társaságában emésztettem meg azt, hogy nem csak álmodom, tényleg itt vagyok, tényleg valóra vált egy álom. Amikor végre ágyba kerültem egy jó, hosszú fürdés után, úgy nyomott el a buzgóság, hogy szinte észre sem vettem. Az elmúlt egy évben soha nem voltam annyira kipihent, mint az elmúlt napokban, amikor csak a test és nem az elme fáradságát kellett kipihennem.

Szombat reggel meglepően korán kivetett az ágy, de ez vasárnap és hétfőn is igaz volt. A Garn Víán sétálgatva kerestem a megfelelő helyet a reggelihez, amit végül a Pans étteremlánc személyében meg is találtam. Minden reggel ott ettem, eszméletlenül finom volt a tejeskávé!

A kényelmesen elfogyasztott reggeli után irány a Prado! Kicsit keveregtem az Atochán, szerencsésebb lett volna talán sétálnom, de az ember szeret minden alkalmat megragadni, hogy Madridban tudjon metrózni, ugyanis Pesten nem tapasztalt rendezettség és logika uralkodik a 12 vonal között.

Madrid egyik arcát, azt hiszem, méltán nevezhetjük a szökőkutak városának. Nem hazudok, amikor azt mondom, hogy minden sarkon, de jobb esetben magán az utcán is legalább 2-3, szökőkút van, a legtöbb, hála a májusi jó időnek, pedig már működik is. És gyönyörűek.

A Museo hatalmas, egyébiránt. És imádtam, bár a lábam majd leszakadt a végére, Goyáért, aki nagy kedvenc a spanyol művészettörténetben, megérte. Ebéd után - valami halkrémes sütit ettem, utána pedig epret - pedig jöhetett a sorban állás a Reina Sofía előtt, hogy bejussak a Dalí tárlatra. Nagy bánatomra Picassóra és az állandó kiállításra idő szűkében nem jutottam el, ahogy Thyssen-Bornemissza múzeumba sem, de majd legközelebb. Egyébként pedig Dalí egy zseni, eszméletlen élmény volt a munkáit élőben látni!

Az idő persze továbbra is rohant, így nekem is sietnem kellett vissza a szállodába, ahol gyors zuhanyzás után belebújtam a mezembe (a portás megdicsérte, büszkén feszítettem Özil nevével a hátamon :D) aztán nem kis izgalommal a gyomromban nekivágtam az útnak a Bernabéuig.

Bernabéu hatalmas, az érzés pedig leírhatatlan, hogy ott állsz az ismeretlen között, és elragad a hangulat. Soha nem fogom elfelejteni, hogy álltam a metrón, Valladolid és Real drukkerek között, a lábam mellett egy ötéves-forma kisfiú ült, és az egész úton a mezén lévő Madrid címerre szorította a két kicsit kezét, amikor meg észrevette, hogy figyelem, csak elmosolyodott, és meg is csókolta, nekem meg meghatottságomban a könnyeimet kellett nyelnem. Na, ez a futball ott kint. A családok együtt mennek, az egész kicsi gyerekeket is kimerik vinni, és nincs balhé, csak a futball szeretete.

Ez az a hely, ahol Casillast tényleg San Ikernek hívja az utca embere. Ahol ha azt mondod az újságosnak, hogy una Marca, por favor, mosolyogva nyújtja át a napilapot. Ez maga a foci.

A meccs maga is elképesztő volt! 7 gól, egy gól Kakának és egy gólpassz Mesutnak, és ott ültem, nem messze tőlük, és együtt ordítottam több tízezer emberrel, hogy Vamos Kaká! és Vamos Real! Persze kaptam egy kisebb szívrohamot, mikor a Valladolid szerezte meg a vezetést, de talán pont ettől lett ennyire parádés mérkőzés.

A meccs után bekeveredtem a tömegbe, és egyszerre már csak azt láttam, hogy a parkoló kijáratánál állok a többi szurkolóval, és arra várok, hogy megjelenjenek a srácok. Majdnem mindenkit láttam, éppen csak Mesutot nem, bár az is lehet, hogy Samival utazott, akihez viszont volt szerencsém. Ahogy volt szerencsém Ikerhez - róla videóm is van -, Lukához, Ronaldóhoz, Nachóhoz, Moratához, Coentraohoz, Carvalhohoz, Arbeloához, Di Maríához, és végül Pepéhez is, aki megállt a kijáróban, és az autóból integetett és mosolygott mindenkire. Igen, rám is. :)

A Valladolid játékosok egyébként nem voltak szívbajosak, ott járkáltak a szurkolók között, meg is tapsolták őket, fényképezkedtek velük, meg a többi. Eszméletlen jófejek voltak :)

Ott ismerkedtem meg egyébként egy holland testvérpárral, és egy kínai lánykával. Ők találkoztak személyesen is a játékosokkal hétfőn, én azonban nem tartottam velük. Nem akartam én is csak egy lenni a rengeteg turista között, mikor már a tökük tele lehet velük, hogy nincs egyetlen nyugodt percük sem. Annak az ideje, mikor én is odaállok melléjük, még nem jött el. Talán legközelebb.

Bőven éjfél után sikerült végre ágyba kerülnöm, és még akkor is elég rendesen dolgozott bennem az adrenalin, ettől függetlenül persze másnap reggel is meglehetősen korán felébredtem, szokás szerint óriási mosollyal az arcomon. Vasárnap=Bernabéu tour. Nagyon élveztem. Fogok majd nyitni egy nyilvános fotóalbumot, ahol az összes képemet megnézhetitek, addig is azonban csak annyit szeretnék mondani, hogy hiába hangoztatják a játékosok, szurkolók, hogy ez a klub mindannyiunknál nagyobb... igazán nem lehet megérteni, hogy ez mit is jelent (én sem értettem), amíg ott nem állsz, a trófeák között, ott nem állsz, és körül nem ölel a történelem, ott nem állsz, azt érezve, hogy mennyire kicsi vagy ennek az egész stadiumnak és csapatnak a nagyságához képest.

És akkor egyszerre csak megérted, hogy igaz ugyan, hogy kicsit vagy, de ugyanakkor a részese is. Ide tartozol. Hazaértél.

És mókás, hogy tényleg így éreztem. Nem azt, hogy most akkor megszűnök magyar lenni, vagy Magyarországra tekintetni otthonomként. Nem. Azt jelenti, hogy mikor beszívod a levegőt először ott, mikor először éri a lábad az utca kövét, akkor nem azt érzed, hogy idegen helyen, hanem azt, hogy ott is otthon vagy. És nem akarsz eljönni.

A Bernabéu tour után a Templo de Debod következett, ami a Plaza Mayortól nem messze áll, a spanyol régészek kapták Egyiptomban, az Asszuáni-gát építésekor végzett munkájuk elismeréseként. Igen, konkrétan áttelepítettek egy egész, Kr. e. 2. században épült templomot Madridba. Gondolhatjátok, hogy repesett a szívem. Sétálgattam még a Plaza Mayoron, a palota parkokban, este pedig egy doboz hamisítatlan San Miguel mellett gondolkodtam azon, hogy ez az utolsó éjszakám itt, ahol az álmok valóra válnak.

Hétfő. Reggel találkoztam a srácokkal, mászkáltunk kicsit, aztán ők elmentek Valdebebasba, én pedig maradtam, és ha egy kicsit bánom is, tudom, hogy jól döntöttem. Helyette inkább elmentem Ventasba, megnézni a torreádor arénát, utána pedig órákig sétálgattam

a Retiróban, ahová hétfőn jutottam el először. Elszürcsölgettem egy óriási pohár Sangriát, aztán eszméletlen nehéz szívvel indultam vissza a szállodába, hogy miután felvettem a cuccom, elinduljak a reptérre.

Bajaras, megint. Ott ültem, és bámultam az üres termet másfél órával az indulás előtt, és sírtam. Nem túlzok, és igazán büszke sem vagyok rá, de ott ültem, a táskámnak dőlve, és potyogtak a könnyeim,

miközben anyuval beszéltem telefonon, és zokogva mondtam neki, hogy nem akarok hazamenni. Aztán mégis hazajöttem.

Az idő még gyorsabban letelt, mint az előzőekben, pedig nem bántam volna, ha csak a Bajarason is, de maradhatok még egy kicsit. De be kellett szállni, haza, ebbe a másik otthonba kellett visszajönni. Nem volt olyan sima repülésem, mint odafelé, gondolom ti is átéltétek a vihart... na, hát az égben ez még durvábban hatott. Mondjuk egyébként sem volt kellemes a 28+ fok után hazajönni a szakadó esőbe :D

Eszméletlen sok élménnyel és érzéssel lettem gazdagabb. Soha-soha nem lehet elfelejteni, ha egyszer ott jártál. Nem mintha akarnád.

És akkor így a végére még néhány kép, amit a bejegyzésbe nem sikerült belesűríteni.

Iker.

CR7.

Mesut.

Panoráma.

Én, a mókus.

Metropolis.

 

Cibeles.

Sol.

Retiro.

Kristálypalota.